Az emberi szubjektumnak.

 

Ezt a különálló nézetet mások is átvették, mindenekelõtt Ernest Jones, aki a fallikus kasztráció kizárólagosságának tagadásakor, a szexuális vágy megszûnésétõl való általános félelmet hangsúlyozva, megalkotta az aphanisis kifejezést. Abraham nem fejlesztette tovább ezt a fogalmat, de így is befolyásolta a vita további menetét. Lacan úgy nyilatkozik ezzel kapcsolatban, hogy Jones olyan közel járt az igazsághoz, hogy szinte felfoghatatlan, miért nem tárult fel elõtte a lényeg. Az aphanisis Lacannál a szubjektum alapvetõ megosztottságára vonatkozik, míg, ahogy írja, “Jones egy meglehetõsen abszurd képzettel, a vágy megszûnése feletti félelemmel azonosította. Az aphanisis -t pedig ennél radikálisabban kell felfogni, azon a szinten jut neki hely, ahol az általam halálosnak nevezett folyamatban megnyilatkozik a szubjektum. 

 


 

 


 

Egészen más megközeltésben ezt a folyamatot a szubjektum elhalványulásaként jellemeztem." “A szubjektum egyrészrõl jelentés gyanánt, másrészrõl pedig elhalványulásként , azaz megszûnésképpen jelentkezik (Lacan, 1973, 189., 199.). 2 A “The Phallic Phase and the Subjective Import of Castration Complex" c. Lacan-szövegrõl van szó, amely a jelen tanulmányt is tartalmazó kötetben szerepel (90-122.; a Lacan-szöveg eredetileg megjelent Scilicet, 1, 1968, 61-84). (Freud levele Carl Müller-Braunschweignek, 1935) 1 Feltétlenül különbséget kell tennünk a pszichoanalitikus tárgykapcsolat-elmélet és az olyan pszichológiai vagy szociológiai leírások között, amelyekhez esetleg felszínes hasonlóságok fûzik. A szóban forgó “tárgy" természetesen az emberi tárgy; a lényeg azonban ennek a szubjektum általi internalizációja. Sosem kizárólag a konkrét tárgyból, hanem egyszersmind a hozzá kapcsolódó fantáziák révén alakul ki a szubjektumon belüli képzet. A tárgykapcsolat-elmélet annak a törekvésnek a jegyében jött létre, hogy a pszichoanalízis egyszemélyesbõl kétszemélyes elméletté nõje ki magát, hiszen mindig legalább két ember kapcsolatára épül. A tárgykapcsolat-elméletben a tárgy aktívan befolyásolja a szubjektumot, aki a vele való többrétû kölcsönhatás során alakul ki. Ez a szemlélet különbözik a tárgy lacani felfogásától. Bizton állíthatjuk, hogy a pszichoanalízis olyan fejlõdésen ment keresztül e században, amely kiszélesítette terápiás ismereteinket, és számtalan eredményes felismerést vont maga után. Azonban le kellett mondanunk arról a tisztánlátásról, melyet egy markáns elméletbõl meríthetnénk. Abból, hogy Freud mûvei ellentmondásokat tartalmaznak, nem kell mindjárt arra következtetni, hogy munkássága szétesõ, vagyis mindenki feljogosítva érezheti magát arra, hogy kiemelje belõle, ami neki tetszik, és azzal kedve szerint bánjon a továbbiakban. A pszichoanalitikus felfogás egymással többé-kevésbé békésen megférõ vonulatainak ilyen jogtalannak és túlságosan engedékenynek ítélt elgondolásaival szegült szembe Lacan. Kezdettõl fogva az alapvetõ freudi fogalmakból indult ki. Ezen a ponton eleinte egyetértés mutatkozott a pszichoanalitikusok körében az érdeklõdési területüket illetõen: a pszichoanalízis az emberi szexualitással és a tudattalannal foglalkozik. * A szöveg forrása: Juliet Mitchell: Introduction I.. In: J. Mitchell and J. Rose (eds.): Feminine Sexuality. Jacques Lacan and the école freudienne. Norton, New York, 1983, 1-26. Az emberi szubjektumnak, a hozzá tartozó tudattalannak és szexualitásnak a kifejlõdése valamennyi pszichoanalitikus értelmezésében egyszerre történik, minthogy kölcsönös oksági viszonyban állnak egymással. Egyetlen pszichoanalitikus sem értene egyet azzal a manapság népszerû szociológiai megkülönböztetéssel, miszerint a személy biológiai nemi adottságokkal jön a világra, melyekhez azután a társadalom -- a szélesebb környezet, a szülõk, a nevelés, a média -- hozzáteszi a társadalmilag meghatározott -- férfi vagy nõi -- nemiséget. A pszichoanalízis nem ismer ilyen különbségtételt: a személy szexualitása révén alakul ki, azt nem lehet csak úgy “hozzátenni". A pszichoszexualitás és a tudattalan szoros kapcsolódása rendkívül összetett, a legszembeötlõbb azonban az, hogy a tudattalan olyan vágyakat tartalmaz, melyek kielégthetetlenségüknél fogva elfojtásra ítéltettek. Ezek közül a tabu tilalom alá esõ gyermekkori incesztuózus vágyak a meghatározók. Jegyzetek Lacan úgy látta, hogy noha a pszichoanalitikusok egyöntetûen fontosnak tartják a tudattalant és kiemelt szerepet tulajdonítanak a szexualitásnak a szubjektum fejlõdésében, még ezeknek az alapvetõ posztulátumoknak a jelentõségét is végsõ soron csökkenti vagy eltorzítja az az elméletalkotási mód, amely nem egy posztfreudistára jellemzõ. Lacan szerint a legújabb pszichoanalitikai gondolkodás összemosódott a népszerû ideológiákkal, miáltal hiányzik belõle Freud munkásságának forradalmisága, és éppen azt fedi el, amire pedig feladatához híven rá kellene világítania: a pszichoanalízisnek nem az a dolga, hogy körüljárja, hogyan élnek vagy éljenek a férfiak meg a nõk mint nemileg megkülönböztetett lények, hanem azt kellene elemeznie elsõsorban, miként váltak azzá. STARCKE, A. 1921. “The Castration Complex". International Journal of Psycho-Analysis II. 179-201. A vitairat másik iránya egy olyan tévedéssel kapcsolatos, amely Lacan érzése szerint egészen Freudig vezethetõ vissza. Miközben kénytelen volt elviselni a laikus közönség és az orvosok részérõl a mûveinek elutasító fogadtatását, Freud valójában a közérthetõség elérésére törekedett. Lacan írásmódjának minden képzeletet felülmúló nehézkessége nem engedi, hogy a mûvei könnyen befogadhatók legyenek, és ezáltal a pszichoanalízis végképp populárissá és szekulárissá váljék, mint ahogy az elsõsorban Észak-Amerikában már megtörtént. A pszichoanalízisnek arra kell rávilágítania, hogy valójában semmit sem ismerünk, amirõl azt hisszük, hogy ismerjük; amikor tehát támadást intéz a köztudatban élõ elképzelések ellen, nem használhatja azt a nyelvezetet, amellyel éppen hogy szembe kívánt helyezkedni; valamely ideológia elleni kifogás megfogalmazásakor nem támaszkodhatunk az adott ideológia kifezéskészletére. Az uralkodó világnézetet ma is ugyanaz jellemzi, mint a pszichoanalízis születésének idején és helyén, azaz a humanizmus. A humanista világképben az ember a saját történelmének és univerzumának a középpontjában helyezkedik el; többé-kevésbé ura a tetteinek, és képes dönteni önmaga felõl. A humanista pszichoanalitikus gyakorlat, veszedelmes módon, hajlamos a beteget olyan, akaratától, illetve valódi, belsõ énjétõl megfosztott személyként kezelni, aki mindezt vissza kívánja szerezni. Lacan egész életmûvének tartalma és stílusa az emberrõl alkotott ilyen elképzelést cáfolja meg: tagadja a szubjektum létezését. Legtöbb nyilvános beszédében, valamint írásos mûveiben a mondat alanya vagy hiányzik, vagy változik, de legalábbis szenvedõ szerkezettel van jelölve. Ebbõl a szempontból Lacan írásmódjának a nehézkessége úgyszólván az elméleti alapállását tükrözi. - - 1995d. “Az Ödipusz-komplexus eltûnése". Ford. Petõ Katalin. In: A szexuális élet pszichológiája 184-192. Lacan azt kívánta elérni, hogy a pszichoanalízis újra a szubjektum felépítésével foglalkozzék, arra keressen magyarázatot, miként válik az emberállatka emberré. Ez a célkitûzés indította arra Lacant, hogy az újonnan létesült nyelvészeti tudományt, melyet a szubjektum fogalmából kiindulva õ maga is továbbfejlesztett, a pszichoanalízis szolgálatába állítsa. Az emberállat beleszületik a nyelvbe, és a nyelvi kifejezések révén jön létre az emberi szubjektum. A nyelv sosem az egyénbõl fakad, hanem a külvilághoz tartozik, ott várja be az újszülött megjelenését. A nyelv mindig egy másik személy “tartozéka". A szubjektumot olyan általános törvény hozza létre, mely önmagán kívülrõl, a többi ember szavain keresztül jut el hozzá, ezek a szavak viszont az általános törvényre utalnak. - - 1995b. “Gyermekek szexuális elméleteirõl". Ford. Petõ Katalin. In: A szexuális élet pszichológiája. 133-147. Ugyancsak itt, a nyelv által ránk kényszerített szükségszerû megosztottságok mezsgyéjén kell helyet találni a szexualitásnak. Azt a pszichoanalitikus elképzelést, miszerint a szexuális vágyak tabutilalmak alá esnek, és ebbõl kifolyólag a tudattalanba számûzettek, sokan szociológiai értelemben fogják fel (Malinowski, Reich, Marcuse). Ezzel tulajdonképpen azt mondják ki, hogy egy ténylegesen megengedõ társadalom nem emelne kifogást az ellen, amire jelenleg a szexuális tabu vonatkozik, és ezáltal megszabadítaná a férfiakat és a nõket attól az érzéstõl, hogy eltávolodtak önnön szexualitásuktól. Az ilyen jellegû elterjedt vélekedésekkel szemben Lacan azt állítja, hogy maga a vágy, tehát a szexuális vágy is, kizárólag ennek a távolságnak köszönhetõen létezik. Freud leírja, hogyan jut el a csecsemõ a tõle megvont anyatej hallucinációjáig, és milyen elhajítós játékot játszik a gyermek, hogy leküzdje az anya elengedhetetlen távozásai okozta traumát. Lacan azt mutatja ki ezeken az eseteken, hogy az áhított tárgy csak olyankor jelenik meg tárgyként, amikor a csecsemõ, illetve a kisgyermek számára elveszett. Ennélfogva a késõbbi esetleges kielégülésben mindig benne lesz ez a veszteség. Lacan ezt a minõséget nevezi “vágynak". A csecsemõ szükségletei csillapodhatnak, kívánságai teljesülhetnek, vágyai azonban megmaradnak, mivel kielégülésük eleve kudarcra ítéltetett. Az eredendõ hiány következményeképpen a vágy nem múlik el, és ez azt jelzi, hogy ezen a téren maga a kielégülés válik valamiképpen lehetetlenné. Lacan szerint erre a folyamatra utal Freud kijelentése, mely szerint: “foglalkoznunk kell azzal a lehetõséggel, hogy magának a szexuális ösztönnek a természetében van valami, ami nem kedvez a teljes kielégülésnek" (Freud, 1995c, 168). - - 1993c. “Önéletrajz". Ford. Ignotus és Kovács Vilma. In: Önéletrajzi írások. Budapest: Cserépfalvi 1993. 9-63. A húszas és a harmincas években központi vita tárgya volt a pszichoanalitikusok körében az a kérdés, hogy mitõl jön létre a nemek különbözõsége. Lacan azért vette elõ ezt a vitát, mert meglátása szerint lényegében ezen a ponton tért tévútra a pszichoanalitikus elmélet. Ami a véleményét illeti, megint csak Freud álláspontját emelte ki és fogalmazta újra. Freud mindig is amellett érvelt, hogy a nemek közti különbség csakis és kizárólag a fallosz meglétén, illetve hiányán múlik. A többiek mást vallottak. Visszatekintve tisztán kirajzolódik, mi volt a vita kulcsfogalma: a kasztrációs komplexus. Freud végleges sémájában a kisfiú és a kisleány kezdetben közös szexuális fejlõdéstörténettel rendelkezik, amely “maszkulinként" jellemezhetõ. Az elsõ tárgy, amely iránt a kezdet kezdetén vágyat éreznek, mindkettõjüknél az anya. A fantáziában ez a fallosz, tehát az anyai vágy tárgyának a birtoklását jelenti (fallikus szakasz). Ez a hozzáállás tilalomba ütközik (kasztrációs komplexus), így kerül sor a nemek elkülönülésére. A kasztrációs komplexus véget vet a fiú Ödipusz-komplexusának (az anya iránti szerelmének), a leánynál pedig annak egy sajátos válfaját indítja el: a leány a tárgyszeretetét áthelyezi a falloszt birtokolni látszó apára, miközben az elképzelése szerint azt nélkülözõ anyával azonosul. Ettõl fogva a leány vágyakozni fog a fallosz után, míg a fiú képviselni igyekszik azt. Így lesz ebbõl az indíttatásból mindkét nem számára az életük megoldhatatlan vágya, és - Freud szerint - az egész helyzet e megoldhatatlanság folytán alkotja azt a réteget, amely mögé már képtelen behatolni a pszichoanalízis. A pszichoanalízis nem adhatja meg az emberi szubjektumnak azt, amit az szubjektummá válásának feltételeként kénytelen nélkülözni. - - 1993a. “Egy hisztéria-analízis töredéke". Ford. Lõrincz Zsuzsa. In: A Patkányember. Klinikai esettanulányok. Budapest: Cserépfalvi. 17-110. Freudnak a leányok fallikus szakaszával kapcsolatos elképzelése, illetve a kasztrációs komplexus szerepének kései hangsúlyozása heves tiltakozást váltott ki. Lacan a vita kulcsfogalmát, a kasztrációs komplexust és ezen keresztül a fallosz jelentését vizsgálja felül. Ezekben látja a szubjektivitás és egyúttal a szexualitás helyének a biztosítékát. Azzal, hogy a falloszt helyezi a szubjektivitás és a szexualitás kialakulásának centrumába, egyszersmind rávilágít arra, hogy ezek olyan, konstruált dolgok, melyek egy önkényes és eltávolító megosztottság mentén jönnek létre. Lacan olvasatában a Freud-féle kasztrációs fenyegetés nem az eleve létezõ leány-szubjektummal korábban megtörtént valamire utal, illetve arra, ami ezután fordulhat elõ az eleve létezõ fiú-szubjektummal; ehelyett olyasmiként fogható fel, Freud és Lacan megközelítésében egyaránt, ami a leányt lánnyá, a fiút pedig fiúvá “alakítja" egy alapvetõ és mégis bizonytalan megosztottság mentén. - - 1943. A lélekelemzés legújabb eredményei. ford. Lengyel József. Debrecen: Ampelos Könyvek. (Újabb kiadása: Könyvjelzõ, Nyíregyháza 1993.) A nõi szexualitással kapcsolatos nézetek általában a “Freud-Jones vita" keretén belül merülnek fel. Az alábbi leírásban Jones munkásságának kevesebb figyelmet szentelek. Eljárásomat részben az indokolja, hogy a jelen kötet számára lefordított szövegek egyike alapos vizsgálódás tárgyává teszi Jones álláspontját; 2 de méginkább azzal a szándékommal kapcsolatos, hogy magának a problémának a mibenlétére irányítsam a figyelmet, és abból a szempontból tárgyaljam Freud mûveit, hogy mi mindent emelt ki belõlük Lacan. Így hát eltekintek az analitikusok véleménykülönbségeinek a részletezésétõl; a máskülönben eltérõ nézeteket valló szerzõket egy táborba sorolom; nem teszek említést az olyan, akár jelentõs, akár kevésbé fontos analitikusokról, akik észrevételeikkel ezen a téren nem járultak hozzá az általános tétel alakulásához -- a szövegrészben szereplõ hangsúlyok ezért minden egyéb megfontolás alapján önkényesnek fognak hatni. Az egy táborba sorolt szerzõk sokban különböznek egymástól, nem tartanak ki a saját meggyõzõdésük mellett, esetleg következetlenek, azonban mindezek a szempontok elhomályosulnak a kasztráció fogalmának terén bekövetkezõ, a lényeget érintõ szakadáshoz képest. A vita végsõ soron a szexualitás és a tudattalan pszichoanalitikus értelmezése körül folyik, és számtalan kérdést vet fel a pszichoanalízis, a biológia és a szociológia kapcsolatát illetõen. Vajon a biológiai alap, a környezeti hatások, a tárgykapcsolatok vagy a kasztrációs komplexus vezet a nemek elkülönüléséhez? - - 1937. “Analysis Terminable and Interminable". Standard Edition XXIII 1937. 209-253. Lacannak ugyan nem tesz említést ilyesmirõl, de Freud korai, jóval a nagy vita kibontakozása elõtt írott mûvei igenis rengeteg alapot nyújtanak a késõbbi analitikusok számára ahhoz, hogy kifejtsék a nemek egyforma, párhuzamos fejlõdésérõl szóló nézeteiket. Pedig a témával kapcsolatos vélekedések szerteágazása több okból is a freudi életmûvön belüli átértékelõdésekre vezethetõ vissza. - - 1926. “Inhibitions, Symptoms and Anxiety". Standard Edition XX 77-175.. Freudnak az elsõ korszak során írt mûveiben egy komoly ellentmondás fedezhetõ fel, amely annak idején mindenki figyelmét elkerülte. Ugyanakkor ez az ellentmondás nagymértékben hozzájárult késõbb a nõi szexualitással kapcsolatos elméletek kialakításához. Ez alatt az idõ alatt annak, amit Freud a nõi szexualitásról nyíltan megfogalmaz, még nem annyira az Ödipusz-komplexus áll a tengelyében. Az Ödipusz-komplexus lényegére a kiadott írások közül elsõként az Álomfejtés (1900) tér ki az Ödipusz király -ra tett rövid utalás formájában, maga a megnevezés 1910-bõl származik, 1919-re pedig, nem annyira az elmélet továbbfejlesztése, mint inkább a klinikai tapasztalatok bõvülése folytán (lásd mindenekelõtt a Kis Hans esetét) az Ödipusz-komplexus a pszichoanalízis alapkövévé vált. A komplexus kialakulásának és megszûnésének egyes módozatai a normalitás és a patológia különbözõ típusait jellemzik; magával a helyzettel és annak megoldásával magyarázható az emberi szubjektum és az emberi vágy. A korai idõszakban leírt Ödipusz-komplexus azonban meglehetõsen egyszerû viszonyokat takar: a gyermeknek az ellenkezõ nemû szülõ iránti vágyát és a vele azonos nemû, vetélytársként fellépõ szülõ keltette ellenséges érzületeket. A fiú és a leány története szimmetrikusan megfeleltethetõ egymásnak. Így például az “Egy hisztéria-analízis töredéké"-ben (1905) Freud a következõket írja: “Az apa és lánya, illetve anya és fia között tapasztalható korai vonzalom jelei valószínûleg minden embernél észrevehetõek" (Freud, 1995a, 57), Dóra hisztériáját elemezve pedig végig a leánynak az apja iránti gyermekkori, illetve az apát a jelenben helyettesítõ Herr K. keltette, ödipális vonzódását veszi alapul. Az “Álmok és káprázatok Jensen Gradivá -jában" címû mûvében ez áll: “az alkatilag normális leánygyermek szeretete, az általános szabály értelmében, elsõként az apjára irányul" (Freud, 1906/7, 33). De még folytathatnánk a sort. A leányok és a fiúk párhuzamos ödipális szerepének feltételezésekor Freud a természetes és normatív heteroszexuális vonzódást veszi alapul; ennek az elképzelésnek a késõbbiek során számos pszichoanalitikus hitelt adott. Freud e korai mûveiben úgy tûnik, mintha az -- alapvetõ incesztus kísértésbõl fakadó -- Ödipusz-komplexus felvétele annyira radikális volna, hogy ha már feltétlenül szükséges a gyermek incesztuózus vágyai mellett érvelni, akkor legalább irányuljanak ezek az ellenkezõ nemû szülõ felé. Minthogy pedig Freudnak ilyen harciasan védelmébe kellett vennie a gyermekkori incesztuózus szexualitásról szóló tételt egyrészt a kívülrõl jövõ ellenállással, másrészt a saját ellenérzéseivel szemben, az Ödipusz-komplexus éppen a radikalizmusa révén vált a nemek közti különbség megértésének a “kerékkötõjévé". Freud ebben a kérdésben konzervatív nézeteket vall: a fiúkból fiúk lesznek, akik a nõkhöz vonzódnak majd, a leányokból pedig leányok, akik a férfiakat fogják szeretni. Több ponton azonban a szerzõ ellentmond az ödipális helyzetben megfigyelhetõ szimmetrikus szexuális magatartásokból levonható normatív következtetéseknek. Itt elsõsorban a Három értekezés a szexualitás elméletérõl (1905) címû mû szerkezeti és tartalmi sajátosságaira utalhatunk. Lacan azért hivatkozik erre a mûre, mivel a szexuális késztetésrõl szóló elképzelést véli kiolvasni belõle egy késõbbi Freud-írás, az Ösztönök és ösztönsorsok (1915a) fényében. - - 1915a. Instincts and their Vicissitudes" (Papers on Metapsychology). Standard Edition XIV 109-140. FREUD, SIGMUND, 1906/7. “Delusions and Dreams in Jensen's Gradiva ". Standard Edition IX. 3-95. (Freud, 1915b, 177). Noha a Három értekezés helyenkénti pontatlansága folytán esetleg maga is hozzájárult az értelmezések sokféleségéhez és a Lacan által helytelenített humanizmus fellendüléséhez, a tanulmányoknak egyetlen sora sem egyeztethetõ össze a természetes heteroszexuális vonzalommal kapcsolatos elképzelésekkel vagy azzal, ahogyan a többi, e korszakban született Freud-írás tárgyalja az Ödipusz-komplexust. A Három értekezés felépítése és tartalma minden olyan feltételezést aláás, amely a normatív szexualitással hozható összefüggésbe. Ha tehát a természet nem ír elõ semmifajta heteroszexuális vonzalmat, a nemi jelleg sem eleve adott tényezõ -- pszichológiai értelemben véve nem létezik kezdettõl fogva férfi vagy nõi személyiség. A húszas évekre Freud a biszexualitás fogalmának segítségével oldotta meg a szóban forgó problémát. A fogalom bevezetésével egyszersmind sikerült kiküszöbölnie egy, az õ esetében túlságosan is szembeötlõ ellentmondást: kimutatta ugyanis, hogy a fiú és a leány szabályosan párhuzamos ödipális helyzetére, Dóra dilemmájára és a homoszexualitásra adódik egy közös magyarázat, amely szerint a fiúban nõi vonások is, a leányban pedig férfivonások is felfedezhetõk. Ezáltal az Ödipusz komplexus megszabadulhat a nemiség meghatározottságának durva feltételezésétõl -- ennek viszont meg kell fizetni az árát. Ha Freudnak igaza van abban, hogy a biszexualitás nem tisztán biológiai fogalom, mi másra vezethetõ még vissza? Azok a késõbbi analitikusok, akik a fogalom értelmezésében nagyrészt Freud korai szóhasználatához tartották magukat, mégis az anatómiai megkettõzõdésekkel hozták összefüggésbe a biszexualitást, vagy pedig egyszerû azonosítással indokolták: a fiú részben az anyával, a leány meg részben az apával azonosítja magát. Freudnál viszont az Ödipusz-komplexus újrafogalmazásával a “biszexualitás" jelentése is megváltozott, ezentúl leginkább a nemi elkülönülés körüli bizonytalanságot fejezte ki. Vajda Róza fordítása Körülbelül 1915-re Freud mintha felismerte volna, hogy az Ödipusz-komplexussal és a szexualitás természetével kapcsolatos elméletei nem adnak kielégítõ magyarázatot a nemek közötti különbségre. Freud sosem adott hangot a gondjainak (amint azt más téren megtette), de 1915-ben számos lábjegyzettel látta el a Három értekezés -t, amelyeknek szinte mindegyike a férfiasság és a nõiesség meghatározásával foglalkozik. Más szerzõk -- mindenekelõtt Jung -- abból kiindulva, ahogyan Freud akkoriban látta az Ödipusz-komplexust, eljutottak a logikus végkövetkeztetésig, és a nemeket egymással egyértelmûen párba állítva a továbbiakban, másképp, Élektra-komplexus néven illették a leány ödipális konfliktusát. Lehet, hogy ennek az írásnak a hatására -- Freud kezdettõl fogva elvetette az Élektra-komplexust --, lehet, hogy saját álláspontja hiányosságainak megsejtése következtében, amiért kénytelen volt lemondani a tétel felállításáról; valami miatt mindenesetre Freud behatóbban kezdte tanulmányozni a nemek különbözõségének kérdését. Mindez a látásmódból következik -- a posztfreudisták látásmódját pedig Lacan minden bizonnyal ideologikusnak tartja, mivel korunk humanista szemléletét támasztja alá. A kleiniánusok és a tárgykapcsolat-elmélet többi képviselõjének a megközelítésében az akár kezdetleges, akár az anyával való kezdeti összeolvadással keletkezett, és csak késõbb, fokozatosan elkülönülõ én által végrehajtott identifikáció, a feltehetõen vagy szükségképpen a szubjektummal való azonosulás jelenti a kiindulópontot. Ezek a teoretikusok arra keresik a választ, hogy miként avatkozik be a csecsemõ/egyén a külvilágba a saját fejlõdése érdekében. Késõbb fordítva teszik fel a kérdést: vajon alkalmas-e az emberi környezet a csecsemõ számára, hogy megfelelõképpen cselekedjen? Az innen kiinduló magyarázatok szerint a nemi identitás az elsõ lépésben biológiailag meghatározott, majd továbbfejlõdik és (többnyire) meg is erõsödik, ahogy a szubjektum a valós tárgyakkal és a róluk szõtt fantáziákkal való kölcsönhatások során keresztül egyre tovább jut az érés viszontagságos folyamatában. Freud munkásságának elsõ korszakában a kasztrációs komplexus gondolata egyre jelentõsebb. Felmerült a “Gyermekek szexuális elméleteirõl" címû írásban (1908), döntõ szerepet játszott a Kis Hans esetének elemzésében (1909), ennek ellenére a “Bevezetõ tanulmány a nárcizmusról" megírásakor 1914-ben Freud még mindig ingadozott a komplexus egyetemességét illetõen. 1915-tõl kezdõdõen azonban egyre nagyobb jelentõséget tulajdonított neki. Az 1924-es, “Az Ödipusz-komplexus eltûnésé"-rõl szóló értekezésben már központi fogalomként szerepel a kasztrációs komplexus. 1925-ös önéletrajzában pedig így ír róla Freud: “A kasztrációs komplexus rendkívül nagy jelentõségû úgy a jellem, mint a neurózis kialakulásának szempontjából" (Freud, 1993c. 34). Freud elméletében a kasztrációs komplexus került a kultúra elsajátításának gyújtópontjába; ettõl fogva egy olyan törvény gyanánt mûködik, amelynek köszönhetõen a férfiak és a nõk ráébrednek emberi mivoltukra, és egyszersmind ez adja meg a nemek közötti különbség emberi jelentését. Halála elõtt Freud “Az én kettéhasadása a védekezési folyamat során" címû befejezetlenül maradt írásán dolgozott (Freud, 1940), mely a kasztrációs komplexussal, illetve ennek a szubjektum kialakulásával kapcsolatos vetületeivel foglalkozik. A tanulmány egyfajta elsõdleges, és soha be nem gyógyuló hasadást elõidézõ fenyegetettség (a veszteségtõl való félelem) pillanatában ragadja meg az én keletkezését. Freud a kasztrációs komplexusra történõ válaszreakciót egy azt helyettesítõ és a hasadást megjelenítõ fétis felállításához köti. A tanulmányban tisztán kirajzolódik az a freudi álláspont, amelyhez Lacan késõbb visszatér. A kezdettõl fogva meghasadt szubjektum egy eleve elveszett tárgyat feltételez. Noha Freud, Lacannal ellentétben, nem mondja ki, hogy egy elveszett tárgyról van szó, bizonyos abban, hogy ez a tárgy a hiányának köszönheti lélektani jelentõségét, vagy ahogy azt “A nõiség"-rõl szóló elõadásában kifejti: annak, hogy “a gyermek sóvárgása annyira csillapíthatatlan elsõ tápláléka után, hogy az anyamell elvesztését sohasem heveri ki" (Freud, 1943, 144). Még a törzsi társadalmakban élõ gyermek is, akinek a szoptatási ideje jóval tovább tart, mint a csecsemõkor, kielégületlenül marad: a lényeg a kínban és a kielégülés hiányában keresendõ, ezek váltják ki a vágy keletkezését. Az, hogy a kasztrációs komplexus egy külsõ esemény vagy törvény gyanánt fejti ki hatását, kitûnik egy ezzel kapcsolatos elméletbõl is, amely Freudot ez idõ tájt foglalkoztatta. Körülbelül 1916-tól tanulmányozni kezdte Lamarck írásait. Freudnak ez irányú érdeklõdését lekezelõen a szerzõ tizenkilencedik századi tudományos anakronizmusának megnyilvánulásaként szokták emlegetni. Lamarck nézetei azonban 1916-ra már kimentek a divatból, Freud érdeklõdése pedig nyilvánvalóan nem tájékozatlanságból, hanem abból az igénybõl fakadt, hogy számot adhasson olyan megfigyeléseirõl, amelyeket képtelen volt elméletbe foglalni. A kérdés, amelyet meg kellett válaszolni, így hangzott: miképpen sajátítja el az egyén az emberré válás alapvetõ történetét az elsõ életévek rövid idõszaka során? A Lamarck-féle kulturális átörökítés tana járható útnak bizonyult Freud számára a probléma megoldásában. Meglehet, Freud ellenfelei méltán utasították vissza ezt a hamis megoldást, amikor elvetették a kulturális átörökítés tanát, egyszersmind azonban elkerülte a figyelmüket a válaszadás sürgõssége, nem vetettek számot azzal, hogy miként sajátítja el a gyermek ennyire korán és ilyen rövid idõ alatt az emberi törvény ismeretét. Karen Horney “kulturalista" megközelítése -- a társadalmi hatások hangsúlyozása -- tekinthetõ megoldási kísérletnek, amely azonban kudarcot vallott, ugyanis nem állta meg a helyét a nélkül a sejtett feltételezés nélkül, miszerint a szubjektum a társadalomtól elkülönítve is vizsgálható, vagyis nem kizárólag azon belül jöhet létre: a gyermek és a társadalom egymástól függetlenül léteznek, és egymást kölcsönösen befolyásolják. Horney eleve kialakultnak tekinti a férfiakat és a nõket (a kisfiúkat és a kisleányokat); ezáltal pontosan azt veszi adottnak, aminek a megmagyarázására vállalkozott. A pályatársaival folytatott vita Freudot is arra indította, hogy újrafogalmazzon néhány fontos kérdést. Ezekrõl a módosításokról megint csak az mondható el, hogy a kasztrációs komplexus hangsúlyozásából következnek. Élete utolsó tanulmányaiban Freud újra és újra kiemelte a kasztrációs komplexus jelentõségét. Meggyõzõdésének újragondolásakor arra jutott, hogy a fiú és a leány egyaránt keresztülmennek a fallikus szakaszon, melyet elsõdlegesnek tartott szemben azokkal, akik szerint visszaható és másodlagos, és ezáltal korábbi állásfoglalásait erõsítette meg, és fõként fogalmazta újra. Az Ödipusz-komplexus eredeti elképzelése vezetett oda, amit Freud az általa kifogásolt elméletek zsákutcáinak és hibáinak tekintett. Az ebbõl a látásmódból fakadó természetes heteroszexualitás fogalma éppannyira tarthatatlannak bizonyult, mint vele ellentétes álláspont, mely az anyával való kapcsolat kezdeti idõszakára helyezi a hangsúlyt. Az utóbbi ugyanis, noha végsõ soron nem fogalmazódik meg benne a biológiai eredetû identifikáció tétele, megmagyarázatlanul hagyja a fiú és a leány közötti különbséget. Lacan szerint nyilván ez az a pillanat, amikor Freud -- látva, hogy korábbi meggyõzõdései tévedésekhez vezettek -- elõveszi a vágy fogalmát. “Mi az -- kérdi Freud --, amit a nõ [a kisleány] akar?" A kérdésre nincsen helyes válasz, vagyis “az anya" sem tekinthetõ annak: a kisleány ugyanis egyszerûen csak akar. A fallosz válik -- hiányánál fogva -- a vágy szükségszerûen hiányzó tárgyává a nemi elkülönülés szintjén. Ezek után tehát az Ödipusz-komplexus már nem tekinthetõ egyfajta állandósult mítosznak, amely az apa, az anya és a gyermek adott helyzetére világít rá, hanem olyan struktúraként jelenik meg, amelyen belül megállapítható, hogy hol helyezkedik el a személy a tulajdon vágyához képest. Hogy “hol", azt pedig a kasztrációs komplexus határozza meg. Amint egyre tágabb lett a kasztráció fogalma Freudnál, elmélete mindjárt ellenállásba ütközött. A gyermekkori szexualitás tétele és az Ödipusz-komplexus nyilvánvalóan sértette sok kívülálló érzékenységét, a kasztrációs komplexus és az, amit ez a kisleányoknál elõidéz, vagyis a péniszirigység azonban olyan, végképp elfogadhatatlan elképzelésnek bizonyult, amely még a pszichoanalitikusok körébõl is tiltakozást váltott ki. Ezek után Freudot nem pusztán klinikai megfigyelései, a saját elméletében feszülõ ellentmondások fokozatos belátása és az emberiség történelmének alapjai iránti kíváncsisága indította arra, hogy minduntalan a kasztrációs komplexus jelentõségét hangsúlyozza, hanem bizonyos mértékig az is, hogy válaszoljon a vitapartnerei írta mûvekre. Az elõbbi leírásból kitûnik, hogy a nõi szexualitás kérdése önmagában is központi jelentõséggel bírt a tárgykapcsolat-elmélet kialakulásakor. A nõiség ilyen megközelítése kitüntetett figyelemben részesítette az anyával való kapcsolat kezdeti idõszakát; késõbb, az elmélet kibontakozásának idõszakában, a hangsúly továbbra is ezen a viszonyon volt. Mikor azután véget ért a “nagy vita", a tárgykapcsolat-elmélet képviselõinek érdeklõdése az anya és a nemileg még megkülönböztetetlen gyermek viszonya felé fordult, háttérbe szorítva a nemi elkülönülés problémáját, mint ami nincsen összefüggésben a szubjektum kialakulásával. Ezen az áron kerülhetett az anya ismét az érdeklõdés központjába, és ez tette lehetõvé az apa szerepének a mellõzését, miközben Freud elméletében csakis az általa kimondott tiltásnak tudható be a fiúk és a leányok elkülönülése. Az anya alakja ezekben a leírásokban jórészt a nõi szexualitás iránti korábbi érdeklõdésbõl táplálkozik: tapasztalataival és az õ megtapasztalásával sokat foglalkoztak, ám õ maga -- a belsõ bizonytalanságok ellenére is -- már kialakult, nõi szubjektumnak minõsül. Mindebbõl kiderül, hogy a nemi különbözõség kérdése különös módon kívül rekedt a kutatásokon. Karl Abraham munkássága külön figyelmet érdemel. A szerzõ nem érte meg azt, amikor a vita elérte a csúcspontját, észrevételei, melyek gyakran nem találtak elismerésre, mégis hatalmas jelentõségûek voltak -- nem kis mértékben annak köszönhetõen, hogy Freud legtöbb ellenfele bennük látta megtestesülni Freud nézeteit. Tökéletesen érthetõ, ámde teljességgel téves az a feltételezés, miszerint Abraham, Freud nyomdokaiban járva kel a védelmére a kasztrációs komplexusnak. Freud és Abraham levelezésébõl az derül ki, hogy a szerzõk rendkívül udvariasan folyton az egyetértésükrõl biztosítják a másikat, és ez igencsak megnehezíti a közöttük lévõ egyébként jelentõs véleménykülönbség tisztázását. Példának okáért Freud a leányok péniszirigysége mellett érvel, míg Abraham azt hangoztatja, hogy mindkét nem hasonlóképpen fél a kasztrációtól -- melyet a szerzõ a szexuális potencia lankadásaként ír le. 3 Abraham elgondolása szerint a fiúk és a leányok -- minthogy eleve különböznek egymástól -- más módon reagálnak ugyanarra a tapasztalatra, Freudnál ellenben a tapasztalat folytán válnak különbözõvé. Ebbõl az is kiderül, hogy Abrahamnál, Freuddal ellentétben, a kasztrációs komplexus már az addigra kialakult “fiúkat" és “leányokat" érinti. Ezen a lényeges különbségen túl Abraham és Freud nézeteltérését leginkább a hangsúly eltolódása jelzi. Mindkét szerzõnél az incesztus tabutilalom alá esik (“kasztráció"); ugyanakkor csak Freud tartja nélkülözhetetlennek a tiltó személy jelenlétét: a tiltás a levegõben van. A kasztrációs komplexusnak a szexuális különbözõség kialakulásában betöltött fõszerepének elvitatása, és ily módon a biológiai magyarázatokra való hagyatkozás, további változásokat vont maga után. A húszas évek derekán más kérdésekre terelõdött a figyelem, és ezáltal egy új korszak vette kezdetét. A kasztrációs komplexus fogalmi válságának kétségtelenül része volt abban, hogy a nõi szexualitás került az érdeklõdés homlokterébe. Mire az olyan jól ismert nevek, mint Horney, Deutsch, Lampl-de Groot, Klein és Jones megjelentek a színen, már nem annyira a szexuális különbözõség, mint inkább a nõi szexualitás mibenléte képezte a kutatások tárgyát. Ekkora tehetjük a késõbb “nagy vitaként" emlegetett korszak kezdetét. A vita 1935-ben hágott a tetõfokára, amikor is Ernest Jonest meghívták Bécsbe, hogy egy elõadássorozat keretében adjon számot a brit és a bécsi pszichoanalitikusok közötti, rohamosan növekvõ nézeteltérésekrõl, mire õ elsõ -- és mint kiderült egyetlen -- témájául a nõi szexualitást választotta. Bár a nõi szexualitás természetesen elsõrendû kérdés a számunkra, látnunk kell azt is, hogy a hangsúlyeltolódás másfelõl súlyos veszteséggel járt. Világos ugyan, hogy továbbra is a nemek közötti különbség (a kasztrációs komplexus lényege) jelentette a vonatkozási pontot, ám a nõi szexualitás helyzetét és jellegzetességeit gyakran vizsgálták úgy, mintha elszigetelt jelenségrõl volna szó, amely független az õt létrehozó különbségtételtõl. Ilyen szemlélet érvényesült Freud ellenfeleinél. Ez a tábor a nõkre nézve méltatlannak tartotta a kasztrációs komplexus fogalmát. A fogalom fémjelezte megközelítésmód elvetésével egyrészt helyre akarta hozni a nõket ért igazságtalanságot, másrészt a nõiség mibenlétére kívánt magyarázatot adni, tehát olyan célok vezérelték, melyek Freud megítélésében kívül esnek a pszichoanalízis hatáskörén. Ekkortól fogva azonban már a Freud oldalán állók is hasonlóképpen látták a feladatukat. Kell, hogy legyen valami a nõkben, ami csak az övék. A nemek közötti különbségek magyarázatáról észrevétlen az egyedül az egyik vagy másik nemre jellemzõ értékekre terelõdött a szó. Ebben a közegben, a kasztrációs komplexus meghatározó szerepének elvetése után, a kutatás visszakanyarodott a biológiai magyarázatokhoz, melyek Freudnál csupán a kiindulópontot jelentették. Kénytelen volt, hiszen hol taláhatta volna még meg azt a bizonyos valamit? Freudnál azonban ezen a ponton újfent lényeges ellentmondásba ütközünk; olyanba, amelynek a feloldására nem jutott már elég ideje. Ezzel az ellentmondással magyarázható, hogy Abraham és Freud mûvei között késõbb egyezést véltek felfedezni. Freud meggyõzõdése szerint a fiú kasztrációs komplexusát az idézi elõ, hogy az apai tiltás folytán jelentõségteljessé válik a pénisz; ugyanakkor elõfordul, hogy a leány péniszirigységét az általa tett egyszerû megfigyelésbõl vezeti le. Magának a pénisznek a képe, az, hogy nagyobbnak és különbnek látja a saját nemi szervénél, indítja arra a leányt, hogy magának is akarjon egyet. Ez az egyenlõtlenség a fiúk és a leányok között az értelem megragadásának tekintetében nyilvánvalóan tarthatatlan. Miért volna egyszerûbb feladat a leányok számára a testi jegyek megértése? Freud egyértelmû jelét adta, hogy tudatában van annak, milyen felemás a gondolatmenete. Megjelent publikációi ugyan zavaros állításokat tartalmaznak, egyik levelében azonban így fogalmaz: “A pénisz látványa és vizelési funkciója nem az indító, hanem csakis a kiváltó oka lehet a gyermek irigységének. Ezt azonban eddig még senki sem jelentette ki" (Freud, 1971, 329). Sajnálatos módon sem Freud, sem az utána jövõ analitikusok nem jelentették ezt ki kellõ egyértelmûséggel a kiadott írásaikban. Lacan ebben a kérdésben megint csak Freud állásfoglalását emeli ki és fogalmazza újra. Magában a kasztrációs komplexusban keresendõ a gyermek nemi különbségek mentén végbemenõ emberré válása. Akkor is, ha más hasadásokat egybeforraszt, sõt jelentéssel lát el. A megkülönböztetetten kezelt fallosznak az elfojtása a törvény beiktatásával jár, visszautasítása pedig mindenképpen pszichózist eredményez. Lacan úgy látja, hogy minden más feltételezés lehetetlenné teszi a pszichoanalízist. Szerinte ugyanis újfent nyitva hagyják azt a kérdést, hogy mibõl lesz a szubjektum, és nehezményezi, hogy nem kerül szóba a nyelv és a társadalmi rend, amely megkülönbözteti az embert a többi emlõstõl. Elõfordulhat, hogy ezeknek csak mellékes szerep jut a szubjektum kialakulásában? És egyáltalán, hol a helye a nemi különbözõségnek ebben a fejlõdéstani megközelítésben? Freud tehát egyrészt vitatta, hogy a gyermek teste önmagában jelentõséggel bírna a kasztrációs komplexus szempontjából, másrészt több ízben felhívta arra a figyelmet, hogy a gyermek adott helyzete, az apa jelenléte vagy hiánya, a maszturbációra vonatkozó tényleges tiltás stb. esetleg lényegtelennek számít a szimbolikus fenyegetés (az “esemény") jelenlétéhez képest, amelyet mindenképpen át kényszerül élni az egyén, hiszen ez az emberré válás ára. Új magyarázatot kellett keresniük viszont azoknak az analitikusoknak, akik ugyan egyetértettek Freuddal abban, hogy a klinikai munkájuk során általánosan megfigyelt kasztrációs komplexust nem lehet egy valós történésre visszavezetni, ám képtelenek voltak elfogadni a kulturális öröklõdés tanát. A kasztrációs komplexus azonban egyiküknél sem az emberi szubjektum létrejöttének zálogaként jelenik meg, hanem olyan félelem gyanánt, amely a már eleve, még ha kezdetleges szinten is, szubjektummá alakult emberi lény belsõ tapasztalataiból származik. Következésképpen a kasztrációs komplexus egyikõjük elméletében sem befolyásolja érdemben a nemi különbözõséget. (Freud, 1993b, 4. jegyzet). “Elismerve, hogy mindezek a komplexum gyökereit képezik, mégis azt a követelményt állítottam fel, hogy a kasztrációs komplexum elnevezést azokra a rezdülésekre és hatásokra korlátozzuk, amelyek a pénisz elvesztésével kapcsolatosak. Aki felnõttek analízisében meggyõzõdött arról, hogy a kasztrációs komplexus elmaradhatatlan, természetesen nehéznek találja, hogy egy véletlen és még csak nem is általánosan elõforduló fenyegetésre vezessük vissza, és fel kell tételeznie, hogy a gyerek ezt a veszélyt önmaga konstruálja a leghalványabb és szinte sohasem hiányzó utalásokra támaszkodva" Starcke például arra jutott, hogy a kasztrációs szorongás elsõsorban a mellbimbónak a csecsemõ szájától való eltávolodásával hozható összefüggésbe, vagyis a nap mint nap megismétlõdõ elválasztás folytán vált egyetemessé az Ödipusz-komplexus. Emellett a csecsemõnek arra a fokozatosan kifejlõdõ képességére hivatkozott, hogy önmagát a külvilágtól elkülönült lénynek érzékeli: “A kasztráció tulajdonképpen a külvilág kialakulásával egyenlõ, ami alapvetõen a mellbimbó elvesztése révén fogalmazódik meg" (Starcke, 1921, 180). Franz Alexander és Otto Rank egészen a korábban a kisgyermek testéhez tartozó anyaméh elvesztésére vezették vissza a kasztrációt. Freud átvette a pályatársaitól, és Gátlás, tünet, és szorongás címû 1925-ös mûvében bõvebben is kifejtette ezt az elképzelést, melyet szeparációs szorongásnak nevezett el, két évvel korábban azonban a következõ lábjegyzetet fûzte a Kis Hans esetéhez: Alapvetõen mást jelent annak a felismerése, miszerint a kasztrációs komplexus korábbi szeparációkra utalhat vissza, illetve az, amikor magukat a szeparációkat tekintik kasztrációnak. Freudnál a kasztrációs komplexus révén különülnek el a nemek, és így általa válik emberré az emberi lény. Ezzel azonban nem vitatja el a korábbi szeparációk jelentõségét. Freud azt is felvetette, hogy az ürülék elhagyása teszi lehetõvé a visszamenõleges utalást; a kasztrációs komplexus számára ez modellértékûvé válhat. A freudi leírás visszatekintõ jellegû: a fallikus kasztrációtól való félelmében a gyermekben “felidézõdhetnek" a korábbi veszteségek, amelyek a kasztráció révén válnak jelentõségteljessé. Mások megközelítésében a szeparációk juttatják érvényre a kasztrációs komplexust; náluk tehát elõretekintõ képlettel találkozunk: a korai veszteségek miatt a gyermek rettegve várja az elkövetkezõket. Freudnál a történelem és a pszichoanalitikus tapasztalat mindig rekonstrukción, visszatekintésen alapul: az emberi szubjektum ilyen történetbe van beleágyazva. A többi magyarázat szerint ellenben fokról fokra fejlõdik ki. Annak a szemszögébõl, aki a kasztrációt az anyaméhig vezeti vissza, a szubjektum kezdettõl fogva létezik, következésképpen esetlegesen kiválasztott alkati tényezõk vagy éppennyire esetleges környezeti hatások révén lesz pszichotikus, neurotikus vagy éppen “normális". Freud “páratlannak" minõsítette Abraham 1922-es cikkét a nõi kasztrációs komplexusról. Ugyanakkor Freud írásainak elméleti rendszere a legcsekélyebb mértékben sem támasztotta alá Abraham szemléletét. Tény, hogy Freud is tesz említést a nõk “nemi szervükkel kapcsolatos alsóbbrendûségi érzésérõl", ez azonban nála sosem válik a kasztrációs komplexus kialakulásának, és ezáltal az Ödipusz-komplexus felbomlásának az indítóokává ; ennélfogva nem belõle fakad a nõi szexualitás, a nõiség és a neurózis. Freud szerint a pénisz hiánya a nõknél csak annyiban jelentõségteljes, hogy általa nyer értelmet az incesztuózus vágyakra vonatkozó apai tilalom. Önmagában és önmagától a nõi test nem utal semmire, és nem indít el semmilyen folyamatot. A Freud és Abraham közötti hangsúlyeltolódásnak messzemenõ következményei vannak. Amennyiben ugyanis, ahogyan Abraham írja, a test a maga valóságában tekinthetõ a nõi vagy férfi-szexualitással rendelkezõ szubjektum kialakulása indítóokának, eleve kizárt, hogy ez a folyamat beilleszthetõ volna bármilyen történelmi vagy szimbolikus összefüggésbe. Freud ellenben éppen errõl az összefüggésrõl állapította meg, hogy az emberi szubjektum kialakulásának sine qua non ja. Lacan pedig teljes egészében erre az összefüggésre építette a szexuális különbözõségrõl szóló tételét. Ha úgy vesszük, hogy a fallikus kasztrációs fenyegetésben nincs semmi rendkívüli; ha a születés, az elválasztás, a külvilág kialakulása mind kasztrációnak tekinthetõ, akkor másutt keresendõ a szexuális különbség magyarázata. Ha a kasztráció csupán a szeparációk egyike, vagy megegyezik szexuális vágy elvesztésének a képzetével, mely a férfiakat és a nõket egyaránt rettegésben tartja (erre utal a Jones-féle aphanisis ), akkor mitõl válik külön a két nem? Valamennyi jelentõs kutató, aki nyilatkozott a témában, akár Freud mellett, akár az ellenkezõ oldalon foglalt állást, valamilyen biológiai hajlamban lelte meg a magyarázatot. Éppúgy igaz ez Freud biologista védelmezõjére, Helene Deutschra, mint kulturalista ellenfelére, Karen Horney-ra. Freud szerint, aki a kasztrációs komplexust mint a törvény forrását hangsúlyozza, az anyát birtokló apa mondja ki a metaforikus “nem"-et a gyermek vágyaira. A tiltás pedig kizárólag azáltal nyer értelmet a gyermek elõtt, hogy olyan emberekkel -- nõkkel -- van körülvéve, akik már áldozatul estek a kasztrációnak abban az értelemben, hogy nincsen falloszuk. Vagyis csak “megkésve" tulajdonít jelentõséget bizonyos korábbi élményeknek, mint például a nõi nemi szerv látványának. Freudnál tehát a kasztrációs komplexus fogalma olyan elképzelést is takar, miszerint a különbözõ élményeket, illetve megfigyeléseket a komplexusban kifejezõdõ törvény ruházza fel jelentéssel. Abrahamnál ezzel szemben a kasztrációs fenyegetés a kisleány testének a jelenben történõ megfigyelésébõl fakad. Nincs, aki közbelépne, szó sincs tiltó apáról, aki fenyegetésével kifejezné a törvényt; az õ esetében a nõi nemi szervek “tényleges" alacsonyabbrendûségének megértésével veszi kezdetét a komplexus mindkét nemnél. Freud természetesen sohasem nyilvánította elhanyagolható szempontnak az anatómiát vagy a biológiát, pusztán arra törekedett, hogy a megfelelõ helyre kerüljenek. Ezt a helyet pedig a pszichoanalitikai kutatáson kívül jelölte ki a számukra. Mások ellenben eltökélten azon belülre helyezték. Így például Carl Müller-Braunschweig, többekkel egyetértésben, azt hangoztatta, hogy létezik egyfajta veleszületett férfiasság, illetve nõiség, amely pontosan megfelel a biológiai hím- és nõnemnek, és ennek értelmében az írásaiban “férfias és nõies ösztön-ént" emlegetett. Vagyis eddigre nemcsak az elsõdleges férfiasság és nõiség, hanem a természetes heteroszexualitás is bevett gondolattá vált. Karen Horney 1926-ban a “heteroszexuális vonzalom biológiai eredetérõl" beszélt, és innen kiindulva a leányoknál meglévõ úgynevezett maszkulin szakaszt az apai erõszaktól való kezdeti nõi szorongás elleni védekezésként jellemezte. Melanie Klein pedig azt az azóta egyre elterjedtebb véleményt fogalmazta meg, miszerint a leány, elsõdleges gyermeki nõi szexualitásánál fogva, tudattalanul is tisztában van a vagina létezésével. Ez a naturalista megközelítés, melyet leginkább Ernest Jones munkássága példáz, a leánynál egyfajta, a biológiai nemébõl származó, kezdeti nõiséget feltételez, amely késõbb a leány tárgykapcsolataiból adódó fantáziák következtében különbözõ viszontagságokon megy keresztül. Azok a teoretikusok, akik erre az álláspontra helyezkednek, nem tagadják Freud azon elképzelését, hogy a leányoknál is megvan a fallikus szakasz, viszont azt állítják, hogy ez náluk mindössze a természetes nõi beállítottságukkal ellentétes reakcióképzõdmény. Olyan másodlagos képzõdmény, átmeneti állapot, amely menedéket nyújt a leány számára, aki nõiségében veszélyeztetve érzi magát. Ahogy a péniszre természetes módon férfiként büszke fiú a kasztrációtól tart, úgy a természetes nõiséggel rendelkezõ leány a saját bensõjének az apja behatolása okozta szétzúzódásától fél. Ebben az összefüggésben lényeges kérdés lesz, hogy léteznek-e vagy sem korai vaginális érzetek, hiszen ezek szerint egyenesen az ösztön-késztetésekbõl fakadnak, áttételek nélkül, bizonyos lelki sajátosságok. Freud hevesen tiltakozott ez ellen a nézet ellen. Egyik levelében, mely ilyen szemszögbõl olvasva korántsem olyan rejtélyes, mint elsõ látásra, a következõket írja Müller-Braunschweignek: “Kénytelen vagyok szembehelyezkedni az Önök (Horney, Jones, Radó stb.) álláspontjával, mert nem különítik élesen és világosan el egymástól a lelki és a biológiai tényezõket, mert ezeket párhuzamba kívánják állítani egymással, és mert, ettõl a szándéktól vezérelve, elhamarkodottan bebizonyíthatatlan lelki tények elemzésébe fognak, valamint azért, mert ezenközben kénytelenek, utólagosnak, illetve visszahatónak nyilvánítani egyértelmûen elsõdleges képzõdményeket. Jól tudom, kifogásaim magyarázatra szorulnak. De arra mindenképpen fel szeretném hívni a figyelmet, hogy nem engedhetjük meg, hogy a biológia belefolyjon a pszichoanalízisbe, mint ahogy az anatómia és a pszichológia esetében sikerült is elkerülnünk ezt a veszélyt" (Freud, 1971, 329). Freudnak ellenzékének másik része azonban nem akart ekkora súllyal vagy ennyire nyíltan a szexuális különbözõség biológiai magyarázataira támaszkodni; ehelyett az tárgytól függõ azonosítás lelki mechanizmusának jelentõségét hangsúlyozták. Freudnál és a tágykapcsolat-teoretikusok elméleteiben egyaránt az Ödipusz-komplexus megoldódása után minden gyermek remélhetõleg a megfelelõ nemû szülõvel azonosítja magát. Noha a kétféle magyarázat hasonlónak tûnik, a kasztrációs komplexusnak tulajdonított szerep folytán szöges ellentétei egymásnak. A freudi képletben a kasztrációs komplexus leküzdését követõen a fiúk és a lányok jobbára rendesen átveszik az azonos nemû szülõ szexuális identitását. Ám így is mindössze átvételrõl van szó, amely ráadásul meglehetõsen ingatag, mint ahogy azt annak idején Dóra “rendellenes", apjával való önazonosítása bizonyította. Freudnál a megfelelõ szülõvel való önazonosítás eredménye a kasztrációs komplexusnak, amely addigra már létrehozta a szexuálisan megkülönböztetõ jegyeket. Más analitikusok, feladva a kasztrációs komplexus meghatározó szerepét, a (biológiai alapú) identifikációt a nemi különbözõdés okának tekintik. A következõképpen foglalhatjuk össze ezeknek a teoretikusoknak az álláspontját. Eleinte a leányoknál nincsen eltérés a fiúkhoz képest (Klein és néhány másik kutató ezt az idõszakot a fiú kezdeti feminin szakaszának nevezi), és így mindkét nem szeretete a legelsõ tárgyra, az anyára irányul, és vele azonosítják magukat; késõbb a kisleánynál -- biológiai nemébõl (nõiségébõl) kifolyólag, és mert alkati tökéletlensége következtében (nem rendelkezik, és soha nem is fog, az anyja által igényelt fallosszal) szeretete kudarcot vallott -- kezdetét veszi az Ödipusz-komplexus leányokra jellemzõ módozata, szeretete az apjára irányul. Késõbb, ezúttal végérvényesen az anyjával azonosítja magát, és végképp kialakítja nõi identitását. Elõször Lou Andreas-Salomé és van Ophuijsen, majd 1921-ben Karl Abraham és Auguste Starcke fogalmazta meg a választ Freud tételére.Õ ket követte Franz Alexander, Otto Rank, Carl Müller-Braunschweig és Josine Müller, míg végül a húszas évek közepétõl a harmincas évek végéig a vita ismertebb alakjai -- Karen Horney, Melanie Klein, Lampl-de Groot, Helene Deutsch, Ernest Jones -- is megjelentek a színen. Mások is csatakoztak hozzájuk: Fenichel, Radó, Marjorie Brierley, Joan Rivière, Ruth Mack Brunswick, 1935-re azonban már kirajzolódott a résztvevõk állásfoglalása, és a nemi különbözõséggel kapcsolatos fogalmi készlet ettõl fogva nem megy át különösebb változáson, habár tartalmilag folyamatosan megújul a vita. Freud készséggel beismerte, milyen felületesen kezelte az anya-gyermek viszonyt. A vakság, amely ezen a téren jellemezte, azonban nem a saját érdeklõdésének irányultságából, és nem is férfi mivoltából következett -- ahogy azt többek között õ maga gondolta --, hanem abból, ahogyan a pszichoanalízist elképzelte. A pszichoanalízis fallocentrikussága Freudnál az egyedi emberi szubjektumon keresztül megfigyelhetõ társadalmi rend apacentrikusságából származik. Mind a mai napig az apa áll a harmadik helyen, aki kénytelen megbontani az anya és gyermek aszociális kettõsét. Láthatjuk azt is, hogy mindig szükséges valakinek vagy valaminek betöltenie a harmadik szerepét. A problémával kapcsolatban Lacan kifejti, hogy az anya és a gyermek viszonya nem értelmezhetõ az apa helyzete által kijelölt struktúrán kívül. Lacan képtelenségnek tartja az apát mellõzõ vagy õt az anyában megtestesülni látó (Klein) elméleteket. Az apa által érvényre juttatott törvény beiktatását megelõzõen vagy azon kívül nem számolhatunk emberi tényezõkkel; csak a törvénnyel való szembeszegülés (pszichózis), illetve szerencsés vagy szerencsétlen kimenetelû betartása (“normalitás" és neurózis) lehetséges. Végül pedig a kleiniánus és a nem-kleiniánus tárgykapcsolat-elméletek képviselõinek a szemében (a köztük levõ hatalmas különbségek ellenére) a nemek közötti különbség nem megosztottság eredménye, hanem adott tény; férfiak és nõk, hím- és nõnemûek eleve léteznek . Az adott körülmények között ebben nincs semmi meglepõ. A kasztrációs komplexus bevezetésével Freud teljesen új fényben tüntette fel az Ödipusz-komplexust, és a biszexualitás jelentését is megváltoztatta. Mielõtt a kasztrációs komplexus szert tett volna végsõ jelentõségére, az Ödipusz-komplexus látszólag magától bomlott fel, és egy átmeneti fejlõdési szakaszra utalt. Attól fogva azonban, hogy a kasztrációs komplexus alapvetõ tétellé vált, egyedül ennek lett betudható az Ödipusz-komplexus megszûnése. A kasztrációs komplexus hozza létre a képviselésére, és ezáltal a törvény képviselésére hivatott felettes-ént. A vágyak irányultságát megszabó Ödipusz komplexus mellett a kasztrációs komplexus határozza meg az apa-anya-fiú háromszögben az egyes személyek helyzetét, mégpedig úgy, hogy eközben az emberi rend alapjául szolgáló törvényt testesíti meg. Ily módon tehát a kasztrációs komplexus kérdése, a megosztottságon alapuló nemi különbözõség problémája, valamint a történelmi és a szimbolikus rend fogalma kezd lassan összeállni. Lacan ezeknek a kérdésköröknek az összefüggéseibõl indult ki az elméletei megalkotásakor. “A nõiség" címû elõadásában Freud kérdések formájában idézi ellenfeleinek a nõi szexualitással kapcsolatban tett javaslatait. “Hogyan jut el a leány a férfiasból a számára biológiailag meghatározott nõies idõszakba?" -- kérdezi Freud (Freud, 1943, 140), és az ellenfeleivel szemben arra a következtetésre jut, hogy: “a nõ testalkata sem hajlandó minden vonakodás nélkül teljesíteni a feladatát" (Freud, 1943, 138), illetve hogy “a megoldás mármost ideálisan egyszerû volna, ha elfogadhatnánk, hogy egy bizonyos kortól kezdve az ellenkezõ nemûek egymáshoz vonzódásának elemi hatása érvényesül, mely a kis nõt a férfihez hajtja... ilyen könnyûszerrel azonban nem rázhatjuk le a kérdést..." (Freud, 1943, 140) A biológiailag nõnemû lénybõl tehát valamiképp nõ lesz, a pszichoanalízisnek azonban arra kell válaszolnia, hogy ha az átalakulás valóban megtörténik, akkor miképpen megy végbe. Pályatársainak egyébiránt kiváló írásai az anyával való kapcsolat kezdeti idõszakáról ugyanis, pszichoanalitikus szempontból, nyitva hagyják a nemi elkülönbözõdés kérdését. Freud szavaival: “Csak akkor tudjuk tehát megmagyarázni a leány anyjához való kötöttségének megszûnését, ha olyasmit találunk, ami kizárólag a leányra jellegzetes, s a fiúnál nem fordul elõ, vagy nem így folyik le. Úgy gondolom, hogy megtaláltuk ezt a jelllegzetes mozzanatot […] a kasztrációs komplexumban" (Freud, 1943, 147). Freud írásaiban a kasztrációs komplexus szorosan összefügg az emberiség elõtörténete iránti érdeklõdésével. Fölösleges volna kitérnünk Freudnak a témával kapcsolatos kétes értékû rekonstrukciós törekvéseire. Számunkra csak az érdekes, hogy az ember egyéni és társadalmi történetében mekkora jelentõséget tulajdonított egy bizonyos eseménynek . Köztudott, hogy mielõtt felismerte volna a fantázia és a gyermekkori szexualitás fontos szerepét, Freud hitelt adott a hisztérikus betegeitõl hallott meséknek az apjuk csábítási kísérletivel kapcsolatban. Noha késõbb eltávolodott az apai csábítás valószínû vagy inkább kikövetkeztetett eseményének feltételezésétõl, továbbra is ragaszkodott egy másik, az emberiség elõtörténetében vagy a jelenben bekövetkezett esemény gondolatához. A külvilágból valami betört a gyermek világába. Valami, ami nem veleszületett, hanem kívülrõl, a történelembõl vagy az azelõtti idõkbõl származik. Ez az “esemény" az apa felõl érkezõ kasztrációs fenyegetés volt. Freud utolsó írásai sokak szerint egy idõs ember csalódottságát tükrözik. A belõlük áradó pesszimizmus Lacan számára viszont egy olyan elmélet letisztultságára és összeszedettségére utal, amely végkövetkeztetéseiben antihumanista, és nem is lehetne más. A nõi szexualitás tárgyalásakor mindig kénytelenek vagyunk az emberi szubjektum kialakulásának problémájával szembesülni. A Lacan által továbbgondolt freudi elméletekbõl az derül ki, hogy a kasztrációs komplexus elõidézte nemi elkülönülés, majd a helyzeti viszonyok kialakulása a szubjektum kettéhasadt jellegét és a tárgy elveszett mivoltát igazolják. A pszichoanalitikus kutatás és annak tárgyai -- a tudattalan és a szexualitás -- az emberi létnek erre az alapvetõ nehézségére kívánnak rávilágítani. Lacan szerint a humanista állásfoglalás kizárólag hamis kilátásokkal kecsegtetõ hamis elméletek forrása lehet. Ugyancsak 1915-ben, a Három értekezés kibõvült egy olyan fogalommal, amely egyszerre jelentett fordulópontot Freud számára a férfiak és a nõk közötti különbségek értelmezésében, és vált annak az ellentétnek az ütközõpontjává, amely Freud nézetei és a kérdéssel foglakozó egyéb analitikusok többsége által kifejtett álláspont között bontakozott ki. Ez volt a kasztrációs komplexus fogalma. Lacan állásfoglalása ezzel ellentétes: az analizált személy tudattalanja egy változó és bizonytalan nemi identitással rendelkezõ széttöredezett szubjektumot tár elénk. Az emberi lét olyan törvény függvénye, amely gátolja a központ kialakulását, és megosztottságot teremt: a szexualitás a törés helyén keletkezik, a szubjektum pedig jellegét tekintve kettéhasadt. Az ideológiák uralta világban azonban mindez rejtve marad a tudatos szubjektum elõl, neki ugyanis egésznek, nemi identitása felõl pedig határozottnak kell éreznie magát. A pszichoanalízisnek az lenne a feladata, hogy lerántsa a leplet a valóságról, és elemeibõl újraalkossa a szubjektumot. Ez az elképzelés elméleti szempontból hitelesnek, a gyakorlatba átültetve ingatagnak tûnik. Lacan ennek -- a széttöredezett szubjektum történetével foglalkozó -- elméleti és gyakorlati kutatásnak szentelte az életét. Az elsõ korszakban Freud állásfoglalása kétségtelenül tele van ellentmondásokkal. Az Ödipusz-komplexus felfedezésével eljutott a természetes heteroszexualitás feltételezéséig. A többi írásában ugyanakkor az ellenkezõje mellett érvelt, ahogy azt a szexualitás pszichoanalitikus értelmezése megkívánta. A Három értekezés -ben nem tér ugyan ki az Ödipusz-komplexusra és a belõle fakadó helyzetekre, és ezáltal sikerül elkerülnie a tételeiben feszülõ ellentmondás észrevételét, a tanulmányok, egyes bennük foglalt zavaros kijelentések révén, mégis magukon viselik ezt a meggondolatlanságot. “Dóra" esetének elemzése során Freud azon feltételezésének ad hangot, hogy ha Dóra nem lett volna hisztériás, természetes vonzalom ébredt volna benne udvarlója, Herr K. iránt, aminthogy kisgyermek korában apja személye is ilyen vonzalmat keltett benne. Más szóval kialakult volna nála a természetes nõi Ödipusz-komplexus. Az utólag írott lábjegyzetekbõl azonban egy másik történet bontakozik ki: Dórának az apjához fûzõdõ viszonyát nemcsak a vonzalom jellemezte, hanem a személyével való azonosulás is. Szexuális vágyát tekintve Dóra férfiként lép fel, aki egy nõért rajong. Az a megközelítés, mely Dóra hisztériájával magyarázza a helyzetet, egyúttal bizonyítottnak veszi a pszichoanalízis alapkérdését. A hisztéria nem veleszületett hajlam eredménye. Amennyiben tehát Dóra férfi azonosság-jegyekkel rendelkezik, a természetes vagy automatikus heteroszexuális késztetés eleve kizártnak tekinthetõ. IRODALOM A biológiai kényszer és annak képviselõje közötti viszony sohasem oksági: valamely cselekvés megfigyelésébõl még nem következtethetünk egy mögöttes, testi hajtóerõre. A szexuális késztetés sosem tekinthetõ önálló entitásnak, alakja folyton változik, célja többféle lehet, tárgya pedig esetleges. Lacan szerint a Három értekezés -bõl kiderül, hogy Freud már akkor is világosan látta, hogy az emberi késztetés majdhogynem az ellenkezõje az állati ösztönnek, amely ismeri és meg is szerzi a kielégüléshez szükséges tárgyat. Másfelõl viszont a tárgykapcsolat-elméletek képviselõi azt állítják, hogy Freudnál a szexuális késztetés egyenesen a legelsõ kielégülést hozó viszonyból, vagyis az anya és a gyermek kapcsolatából ered, és a szopás, illetve a testi védelem iránti vágyat kelti fel újra és újra. A csecsemõ tehát kezdetben egy “rész-tárgyat", az anyai mellet birtokolja, ezután egy tárgyat, az anyát, akihez eleinte pre-ödipális, késõbb pedig mint “egész tárgyhoz" ödipális szeretet fûzi. A fenõtt szexuális késztetése azután egy olyan pótlékot keres magának, amely szerencsés esetben ki tudja és ki is fogja elégíteni. ABRAHAM, K. 1922 . “Manifestations of the Female Castration Complex". International Journal of Psycho-Analysis III. 1-29. “Egy ösztön sosem válhat a tudat tárgyává -- oda csak az ösztönt képviselõ képzet juthat el. Mi több, a tudattalanban sem jelenítheti meg más az ösztönt, mint valamely képzet.... Amikor tehát mégis tudattalan ösztönkésztetésrõl vagy elfojtott ösztönkésztetésrõl beszélünk.... valójában egy tudattalan képzet által képviselt ösztönkésztetésre gondolunk" - - 1914. “On Narcissism: an Introduction". Standard Edition XIV 67-102. A szexualitás pszichoanalitikus felfogását tekintve a Három értekezés forradalmi alapmû. A könyv elsõ három fejezetében Freud a szexuális eltévelyedést tárgyalja. A homoszexualitásról szóló kitérõvel arra kíván rámutatni, hogy a szexuális ösztönnek nincsen természetesen adódó tárgya; a perverziók bemutatásával pedig azt igazolja, hogy a szexuális ösztönnek nincs állandó célja. Minthogy a normalitás csupán “ideális fikció", és az abnormalitás és a normalitás között nincsen minõségi különbség, a helyzet nem vezethetõ vissza veleszületett tényezõkre, vagyis a kizárólag veleszületett ösztön fogalma tarthatatlannak bizonyul. Ezek szerint az ösztön értelmezésén múlik minden. Az ösztön a szellemi és a testi világ határán helyezkedik el. Aszerint, ahogyan Freud késõbb megfogalmazta a kétféle eredet viszonyát, a belsõ, szomatikus kényszer átruházta a feladatát az õt képviselõ lelki jelenségre. “A tudattalan" címû tanulmányban ezt írja: - - 1915b. “The Unconscious" (Papers on Metapsychology.) XIV 161-215. A kérdésfelvetést illetõen Freud munkásságát két korszakra oszthatjuk. Az elsõben a nõi szexualitásról szóló nyilatkozatait egyfajta védekezõ álláspontból tette, ami a gyermekkori szexualitás tényével és jelentõségével kapcsolatos felfedezéseinek érzése szerint ellenséges fogadtatásával indokolható. Ez az idõszak az 1890-as évektõl 1916 és 1919 közötti periódusig terjedt. A második pedig 1920-tól az utolsó mûvének 1940-es, posztumusz megjelenésééig tartott. Ez alatt a második korszak alatt Freudot elsõsorban a szexualitásról alkotott nézeteinek kidolgozása és megvédése kötötte le, a nemek közötti különbség mibenlétének a szempontjából. Írásait eddigre már a pszichoanalitikus mozgalmon belül is tárgyalták. - - 1931. “Female sexuality". Standard Edition XXI 223-243. Freudot, késõbb pedig Lacant gyakran érte az a vád, hogy fallocentrikus elméleteket alkotnak -- a férfi fejlõdését tekintik normának, a nõét pedig az attól való eltérésnek tüntetik fel. Freud ellenfelei megkíséreltek egyensúlyi helyzetet teremteni olyan elméletek kialakításával, amelyek a férfiak és nõk pszichoszexuális egyenrangúsága és egyszersmind különbözõsége mellett érvelnek. Freud és Lacan nem abban látták a feladatukat, hogy igazságosan járjanak el ezzel a kérdéssel kapcsolatban, inkább a különbség megmagyarázására törekedtek, amely szerintük nem a férfi, hanem a férfihoz tartozó fallosz fogalmára épül. De minthogy Freud álláspontja csak aránylag késõn kristályosodott ki ebben a témában, Lacan a mûveinek “újraolvasását" szorgalmazza, hogy ezáltal addig ismeretlen jelentésekkel és összefüggésekkel gazdagodjék a Freud-mû. - - 1940. “Splitting of the Ego in the Process of Defence" (1938). Standard Edition XXIII 273-278. A kasztrációs komplexus kérdése szakadáshoz vezetett a pszichoanalitikusok táborában. A húszas években kibontakozó nagy vitában már a nõi szexualitás mibenléte volt a vizsgálat tárgya, az új megfogalmazás mögött azonban ott sorakoznak a kasztrációs szorongással kapcsolatos korábbi nézeteltérések. Valójában minden késõbbi munka, amely a nõi szexualitással, illetve a nemi különbözõség kialakulásával foglalkozik, a kasztrációs komplexus fogalmának a környezetébõl indul ki. Ez a fogalom került, gyakran kimondatlanul, a háború elõtti évtizedek során elterjedt elméletek középpontjába; elfogadásának és elutasításának a következményei pedig napjainkig kihatnak. - - 1971. “Letter to Carl Müller-Braunschweig" (1935). Nyomtatásban: “Freud and female sexuality: a previously unpublished letter". Psychiatry 1971, 328-329. Az analitikus munka során soha nem támad olyan nyomasztó érzése az embernek, látva, hogy kitartó fáradozása hiábavalónak bizonyult, és soha nem tölti el úgy a gyanú, miszerint minden szava csupán “falra hányt borsó", mint amikor egy nõt arról próbál meggyõzni, hogy hagyjon fel a pénisz utáni vágyakozásával, mivel az úgysem teljesülhet (Freud, 1937, 252). - - 1993b. “Egy ötéves fiú fóbiájának analízise (A >>Kis Hans<<)". Ford. Alpár Zsuzsa. In: A Patkányember 111-212. A szexuális vágynak ez a felfogása minden olyan elmélet merev elutasítására indította Lacant, akárcsak korábban Freudot, amely a nemek különbözõségét az egymást kiegésztõ és kiteljesítõ, eleve adott férfi- és nõi entitások alapján határozza meg. A nemi különbözõség csakis megosztottság eredményeként jöhet létre; enélkül nem létezne. Márpedig mindenképpen jelen van, hiszen az emberi lény kizárólag a nemekké osztottságon belül válhat szubjektummá. Mindenki kénytelen vagy férfiként vagy nõként állást foglalni. Az ilyen beállítottság azonban nem feltétlenül igazodik az illetõ személy biológiai nemi jellemzõihez, és nem is lehet igazán kitartani mellette -- ahogy azt a pszichoanalitikus gyakorlat is kimutatja. - - 1995a. “Három értekezés a szexualitás elméletérõl." Ford. Ferenczi Sándor. In: A szexuális élet pszichológiája. Budapest: Cserépfalvi, 1995. 31-131. A Lacan-féle szubjektum a humanista szubjektum fordítottja. Nem egy identitással rendelkezõ entitás, hanem egy alapvetõ hasadás helyén keletkezõ lény. Az identitás, mely látszólag a szubjektum sajátja, valójában nem más, mint káprázat, mely akkor keletkezik, mikor a szubjektum, mások megfigyelésével azonosulva, képet alkot önmagáról. A kisgyermek, csak azért tudja kimondani, hogy “I" [én] vagy “me" [nekem/engem], mert másoktól, máshonnan -- az õt észlelõ és megnevezõ világból -- elsajátította ezeket a megjelöléseket. Ezek nem állandó, a saját testével összhangban lévõ fogalmak, nem saját magából, hanem máshonnan fakadnak. Lacan szubjektuma nem az a “megosztott én" (Laing), amely egy másfajta társadalomban egészet alkotna, hanem ténylegesen és szükségszerûen hasadással keletkezik -- olyan lény, amely kizárólag valaki más vágya felõl nézve történõ tükrözõdésekor képes megfogalmazni önmagát. A tudattalan, ahol a szubjektum nem azonos önmagával, ahol az álom “énje" más is lehet, ahol a tárgy és az alany folyton változik és felcserélõdik, minduntalan errõl az eredendõ hasadásról tanúskodik. - - 1995c. “A szerelmi élet általános megvetésérõl" (Adalékok a szerelmi élet pszichológiájához II. ) Ford. Vajda Júlia. In: A szexuális élet pszichológiája 160-169. Az emberrõl alkotott humanista felfogás értelmében a szubjektum kezdettõl fogva létezik. Az én-pszichológusokat, a tárgykapcsolat-elmélet követõit és a kleiniánusokat tekintve arra a következtetésre juthatunk, hogy mindannyian ebbõl az elõfeltevésbõl indulnak ki. Emiatt véli úgy Lacan, hogy végõ soron valamennyien inkább ideológusai a pszichoanalízisnek, mint teoretikusok. Lacan olvasatában a Freud-féle tudattalan és szexualitás a legcsekélyebb mértékben sem lehetnek eleve létezõ dolgok, hanem csakis konstrukcióknak tekinthetõk; vagyis mindkettõ olyasvalami, aminek története van, és a szubjektum kizárólag ezeken a történeteken belül jön létre. A pszichoanalízis a szubjektum ilyen történetének általános (az emberiségre vonatkozó) és egyedi (a személy saját életével kapcsolatos), a tudattalan fantáziák által megjelenített vetületét tárja fel. Ez a megközelítés nyomban kijelöli azt a keretet, amelyen belül a nõi szexualitás kérdését értelmezhetjük. Freud errõl így nyilatkozik: “A pszichoanalízis sajátságának felel meg mármost, hogy nem azt kívánja leírni, hogy tulajdonképen mi is a nõ -- ez számára alig megoldható feladatot jelentene --, hanem azt vizsgálja, hogyan válik azzá " (Freud, 1993, 137. -- kiemelés: J. M.). LACAN, JACQUES. 1973. Les quatres concepts fondamentaux de la psychanalyse: Le séminaire XI (a) (1964). Paris: Seuil. Lacan munkásságát egy kétirányú vitairat gyanánt szemlélhetjük. Olykor egyértelmû, név szerinti utalással, még gyakrabban burkolt sértés vagy célzás útján szinte kivétel nélkül mindegyik jelentõsebb Freud utáni analitikust figyelemre méltatta. Lacan pályafutását a nemzetközi színtéren és Franciaországon belül egyaránt ismétlõdõ intézményes konfliktusok és az uralkodó nézetekkel szembeni kitartó küzdelem kísérte. Franciaországon kívül a fõként Amerikában meghonosodott én-pszichológia, így Melanie Klein, valamint a tárgykapcsolat-analitikusok, 1 kiváltképp Bálint, Fairbairn és Winnicott elméletei váltak a célpontjaivá. Míg egyesek klinikai megfigyelései iránt nyitottabb volt, másokéitól pedig inkább elzárkózott, annyit mindannyiuknak felrótt, hogy félreértették a Freud által bevezetett elméletet, és méltánytalanul bántak vele. A tudattalanban lelhetõ fel mindaz, ami a tudatból elfojtódott, ennél azonban tágabb a jelentése. A tudatos lelki életbõl egyértelmûen hiányzik a folyamatosság -- a pszichoanalízis éppen a hézagokkal foglalkozik. Freud jelentõsége abban áll, hogy kimutatta, ezek a hézagok egy olyan rendszert alkotnak -- a tudattalant --, amely alapvetõen különbözik a tudat rendszerétõl. A tudattalan saját törvényei irányítása alatt áll, képzetei nem a tudatra jellemzõ egymásutániság logikája szerint kapcsolódnak egymáshoz, hanem sûrítés és eltolás révén fûzõdnek össze. Tudattalan mivoltából következik, hogy közvetlenül hozzáférhetetlen, ugyanakkor elsõsorban az álmok, a mindennapi elszólások, a viccek, a szubjektumon belüli “normális" hasadások és elkülönülések, valamint a pszichotikus és a neurotikus viselkedés útján hírt ad magáról. A szexualitás pszichoanalitikus fogalma homlokegyenest ellentétes az összes köznapi elképzeléssel. Sohasem tekinthetõ azonosnak a genitalitással vagy a biológiai késztetés egyszerû kifejezõdésével. Mindenkor a pszichoszexualitásra, azaz a tudatos és tudattalan fantáziák olyan rendszerére utal, amely az alapvetõ fiziológiai szükségletek kielégítésén túli örömérzetet keltõ ingerek és cselekedetek sorát eredményezi. Ez egy számtalan forrásból táplálkozó rendszer, mely többféle módon keres kielégülést, és különbözõ tárgyakat használ fel örömszerzés céljára. Csak nagy nehézségek árán, és akkor sem tökéletesen képes egy több összetevõbõl álló belsõ késztetésbõl -- a legkülönbözõbb jelenségek útján magyarázható egyszerû “libidóból" -- a szokásos értelemben vett szexualitássá alakulni, vagyis olyasvalamivé, ami egy mindenekelõtt genitális jellegû, látszólag egységes ösztön. Jacques Lacan Sigmund Freud munkásságának újrafelfedezését és -értelmezését tûzte ki célul. Napjainkban a pszichoanalitikus elmélet sokszínû tudományág. Freud írásaiban több ellentmondás feszül, a késõbbi analitikusok egyik megközelítést továbbfejlesztették, a másikat elutasították, így választották ki az elméletük kiindulópontjául szolgáló témát. Lacan másképp fogta fel a feladatát: szerinte Freud, ha olykor ellentmondásokba ütközött és holtvágányra jutott is, összefüggõ elméletet alkotott, nem szükséges tehát letérni az általa kijelölt útról; inkább egy olyan átfogó keretbe kell helyezni az elképzeléseit, mely belõlük adódik, de amelyet Freud, történelmi helyzete folytán, nem vázolhatott fel. Ez a keret a nyelvészet tudományának elõrehaladása jóvoltából áll a rendelkezésünkre. Kénytelen vagyok szembehelyezkedni az Önök (Horney, Jones, Radó stb.) álláspontjával, mert nem különítik élesen és világosan el egymástól a lelki és a biológiai tényezõket, mert ezeket párhuzamba kívánják állítani egymással, és mert, ilyen szándéktól vezérelve, elhamarkodottan bebizonyíthatatlan lelki tények elemzésébe fognak, valamint azért, mert ezenközben kénytelenek utólagosnak, illetve visszahatónak nyilvánítani egyértelmûen elsõdleges képzõdményeket. Jól tudom, kifogásaim magyarázatra szorulnak. De mindenképpen fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy nem engedhetjük meg, hogy a biológia belefolyjon a pszichoanalízisbe, mint ahogy az anatómia és a pszichológia esetében sikerült is elkerülnünk ezt a veszélyt… JEGYZETEK JACQUES LACAN ÉS A NÕI SZEXUALITÁS * JULIET MITCHELL

Комментарии

Популярные сообщения